Hulló csillag

Mély sötétség, melyben éltem
Egyedül ragyogtam a kopár csendben
Nem volt soha ki megértett
Aztán kigyúlt mellettem egy másik sugár
Istenem mióta vártam rá
Messziről jött de nem számított
S ketten ragyogtunk tovább odafent
Egyikünk sem volt már magányos
Együtt töltött idő, szép emlékek
Igen, már csak emlékek
Mert a csillag lehullott mellőlem
Máshová vágyott, egy másik életbe
Megváltozott mert azt hitte így jobb lesz
De kérdem én: vajon kinek?
Én kitartottam ő viszont ment tovább
S most már csak egy távoli fénysugár
Mit néha látok pislákolni.
Eltűnt végleg mellőlem, nem jöhet fel az égre újra

Mert a csillag mi lehullt soha nem tér vissza.

Ismertem jót és rosszat,
bűnt és erényt, jogot és jogtalanságot,
ítélkeztem és megítéltettem,
átmentem születésen és halálon,
örömön és szenvedésen, mennyen és poklon,
s végül felismertem:
ott vagyok mindenben, és minden ott van bennem.
Hiszek a pillanat erejében. Hiszek az őszinte tekintetben,
egy apró érintésben, egy ölelésben, a simogatásban, a csend mondanivalójában.
Nem gondolom, hogy mindig mindent ki kell mondani.
A szavak sokszor torzítanak, leplezik a valóságot.
Nézz a szemembe és maradj csendben.
Nem fordítom el a tekintetem és én sem szólalok meg.
Ha igazán látsz, ha engem látsz, ebben a pillanatban megtudhattál rólam mindent.
Szavak nélkül... csak egy eső csepp vagyok a végtelenben.

Angyal lehetnék?


de nem vagyok...
Ha úgy érzed, sírnod kell...
Szólj , s veled vagyok!
Lehet, mosolyt nem csalok az arcodra,
de veled sírhatok...
Ha úgy érzed, futnod kell...
Szólj , s veled vagyok!
Lehet nem mondom, állj meg,
de veled futhatok...
Ha nem akarsz senkivel beszélni,
Szólj , s veled hallgatok!
De ha nem hívsz és választ nem adok...
Lehet nekem van RÁD szükségem...
de nagyon...

Nem ismerlek

 Nem is ismerlek. Nem tudok rólad semmit. Csak annyit, ami elég ahhoz, hogy szeresselek. Vagy gyűlöljelek. Hogy bízzak benned. Vagy féljek tőled. Néha ajándékokkal halmozol el. Máskor mindent, amim van, elveszel. Belém marsz, hogy aztán megsimogass. Úgy érzem, szeretsz. Máskor, hogy nem tudsz Te szeretni. Sötét vagy és világos. Mélybe viszel, és közben szárnyakat adsz.Terhet raksz rám, és könnyűvé teszel. Megfagyok, és elégek tőled. Naponta elveszítelek, és naponta rád találok. Olyan vagy nekem, mint a világ, ami nélkül nem lehet élni, és ami nélkül nem lehet meghalni.

Az ajtó

Becsukom a szemem. Látok egy ajtót. Nem tudom mi van az ajtó mögött. Talán valami szép...de...lehetne félelmetes is. Inkább azt szeretném hogy szép legyen. Nem merem kinyitni az ajtót, de megöl a kiváncsiság. Az ajtó közepén egy kukker. Hátha ez egy különös kukker...és látom mi van a túloldalon...akkor nem kell kinyitni az ajtót és elmehetek anélkül hogy hozzáértem a kilincshez. Belenézek. Nem...ez a kukker ugyanolyan mint a többi. Csak sötétséget látni. Hátrébb állok. Észreveszem az ajtó alatti rést. Hátha elég nagy ahhoz hogy lássam mi van a másik oldalon. Lefekszem a földre, a rés alá nézek. A fenébe...nem látszik semmi. Felállok. Letörlöm magamról a koszt....de most a kezem is olyan lett. Majd később megmosom. Jobbra nézek, balra nézek. Végtelen folyosó közepén állok. A falak és a plafon is szőnyegezve van. Hol vagyok...? Nem! Az most nem érdekes, később törődöm vele. ....Mi a fene lehet az ajtó mögött? Nem merek hozzáérni a kilincshez. Ne legyél buta...ez csak egy közönséges kilincs. Attól félsz hogy leharapja a kezed? A kilincsek nem tudnak harapni. Vagy mégis? Nem...még sose láttam harapó kilincset. Mély levegőt veszek. Összeszedem minden erőm. Felkészültem. Igen. Felemelem a kezem. Visszahúzom. Megint felemelem, ezúttal lassabban. A hosszúkás rézszínű kilincs felé nyúlok. Most már nincs visszaút. Szép lassan lenyomom...és meglököm az ajtót. Nem mozdul. Megpróbálom mégegyszer, de most több erővel. Meg se moccan. Zárva van..